Tapolcai kislányból Megasztár, majd Gyémánt - Tóth Vera könyvkritika

Amikor Vera feltűnt a Megasztárban, csupán 15 éves voltam. Már az első szereplése során ott volt benne a plusz, amely adásról-adásra egyre több és több lett. Számomra nem volt kérdés, hogy ő fogja megnyerni a versenyt.

Nem mondom, hogy az azóta eltelt több mint 10 év során mindig képben voltam az életével, vagy minden számát kedveltem, de amikor megláttam, hogy életrajzi könyvvel rukkolt elő, egyből felkaptam a fejem. Az, hogy kellemesen meglepődtem rajta, nem kifejezés! Az 1985-ben Tapolcán született, mára már többek között Artisjus díjas előadó olyan lelkimélységekbe enged be minket, amely ilyen őszintén, mindenféle mártírkodós célzat nélkül ritkán fordul elő a mai világban. Ma már nem titok, hogy a televíziós tehetségkutatók nem szólnak másról, mint a jó nézettség érdekében felépített showműsorokról, de hogy ez már 10 évvel ezelőtt sem volt másként, talán sokaknak meglepő lehet. Pedig pontosan ez történt Verával is, akinek győzelme után igencsak elengedték a kezét, magára hagyták a sztárság tucatnyi kihívásával, és Vera számtalan kérdéssel találta magát szemben, amelyekre mind magának kellett választ találnia. Ebben a káoszos, zavaros világban az énekes lelke is elbizonytalanodott, felőrlődött. Hogy az élethez a rossz is hozzátartozik, ez a krónika is bizonyítja, amelyben az énekesnő igen részletesen leírja, hogy miként lett az egykori kiegyensúlyozatlan kamaszból, mára igazi felnőtt nő, szépen csiszolt Gyémánt!

Már az előszó nem éppen átlagos, hiszen Vera jó barátnője, Pásztor Anna üdvözli az olvasókat. Kettejük barátságáról keveset olvasni a médiában, ami talán nem véletlen, hiszen gondosan őrzik közös szövetségüket. Anna többek között így ír a kötet első oldalain: „Sokat gondolkodtam, minek ilyen fiatalon valakinek életrajzi könyvet írnia, hiszen az életrajzát éppen hogy csak elkezdte írogatni az Élet, de amikor elolvastam a könyved, megérettem, hogy pontosan most kellett a rozéfröccsel megöntözött billentyűket több száz oldalon keresztül őszinteségre bírnod. Terapeutikus írás annak, aki a megszorultságát kiírja magából, és gyógyító az életében lelkileg hasonló mélypontra került olvasónak is (és mennyien szorultunk bele a 21. század kátyúiba…!)”

Vera ír a Megasztár előtti és utáni életéről, de a tehetségkutatós szakaszába is enged némi betekintést. Mesél a teste történetéről, a gyermekkoráról, a testvéréről, Gabiról, Pásztor Annáról, egy jó barátnőjéről, aki megküzdött a rákkal, a hitről, a lelki tusáiról, egy tapolcai barátjáról, akit tragikus hirtelenséggel vesztett el, az Angyalokról, a Péterffyben eltöltött időszakáról, New York iránt érzett szenvedélyéről, és arról az útról, amin át feljött lelkének legmélyebb bugyrából.

És persze az örök szerelem, a zene sem maradhat el! „Ha zene van, akkor minden van. Nem akarok erőszakosan férjet szerezni, gyereket szülni, nem akarok semmilyen társadalmi elvárásnak megfelelni. Az én életem speciális, és a küldetésem valami missziószerűség lett. Nekem a szeretetet kell hirdetnem, a mélységeket és a lelki egyensúlyt megtanítani az embereknek. Szeretem megélni azokat a dolgokat, amiről beszélek, amiről énekelek. Fontos, hogy megtapasztaljam azt, amit prédikálok.” (318. oldal.)

A könyv biztatást ad, hogy a járt utak helyett igenis válasszuk a nehezebb, harcokkal kövezett irányt. Vegyük észre, hogy mik azok a dolgok, amelyek valóban fontosak az életben, és melyek azok, amik kevésbé, vagy egyáltalán nem lényegesek. Merjük megismerni egymást, de főleg merjük megismerni önmagunkat, hiszen, ahhoz, hogy tényleg, teljes szívvel és lélekkel megélhessünk életünket, tudnunk kell, hogy mi a család, hogy mik a céljaink, hogy honnan jöttünk, hogy mivé nem szeretnénk válni, hogy milyen az, amikor valamit, vagy valakit el kell engednünk, és hogy milyen, amikor sok-sok munka, erőfeszítés árán, de gyémántunk ragyogni kezd. Ha valami negatívat is fel akarok hozni az írás kapcsán, akkor az maximum az újságírók iránt érzett ellenszenve lehet, amely időnként már-már bántóan hat azokra is, akik nem követtek el ellene semmit sem.

„Vedd észre azt is, hogy mekkora mázlista vagy! Köszönd meg, amid van! A napot, az eget, a vizet, az ételt, a gyermekeket, a testvéreinket, a szerelmünket, az otthonunkat, az egészségünket, a kezünket, a lábunkat, a szeretetet, a szexet, az illatokat, a színeket, a hajunkat, a szemünket, a ruháinkat, a csecsebecséinket, a kis sufninkat, amelyben sok-sok barkácseszköz található, a virágokat, a kertünket, a barátainkat, a jó koncerteket, a zenét, a könyveket, az autónkat, a költőinket, a jó bulikat, a hangszereket, a mosolyt, a sírást, az éjszakát, a hajnalt, a reggelt s a nappalt, az ikonokat, a nyarat, a telet, a tavaszt, az őszt, a fesztiválokat, a bálokat, a bort, a termést, az egészséget, az anyánkat, az apánkat, az állatainkat, a félelmet, a szép leányokat, a szép fiúkat, a szenvedélyt, a szenvedést, a táncot, a szerelmi bánatot, a csalódást, az örömöt, a festőket, a muzsikusokat, a történelmet, az iskolát, a szívünket, az ÉLETET!” (295. oldal)

Úgy gondolom Vera pontosan annyi kulisszatitkot tárt az olvasók elé, amennyi feltétlen szükséges volt ahhoz, hogy ez a könyv elérje célját. Vagyis, hogy megérintse a lelkünket és elgondolkozzunk a saját életünkön. Ettől a könyvtől garantáltan kap valamit az olvasó! Bátran ajánlom, karácsonyi ajándéknak például kiváló!

Értékelés: 10/10

Írta: Nikkk