Ugrás a fő tartalomra

Megérte várni a Red Hot Chili Peppers Getaway albumára! - Lemezkritika!


Hatalmas várakozás előzte meg a Red Hot Chili Peppers új lemezét, a Getaway-t, hiszen a legutóbbi I’m With You című korong óta már 5 év eltelt. Bizonyos körökben divat szidni az új felállást, hiszen az azóta szólóban tevékenykedő John Frusciante gitáros ikonikus alakját és semmivel össze nem téveszthető játékát rengeteg rajongó hiányolja. Az ő pótlására érkezett a Los Angelesi csapatba Josh Klinghoffer, aki „régi új” barát, hiszen ismert sessionzenész lévén 7 Frusciante lemezen is közreműködött, plusz 2007-ben a Chilibe is beugrott a Stadion Arcadium világkörüli turnéján.

Alapvetően a legtöbb kritika negatív véleménnyel van a Getawayről. Leginkább a „megfáradt”, „kiégett” jelzőkkel illették a zenekart már a 2011-es lemeznél is, ugyanúgy, ahogy annak idején 1995-ben a One Hot Minute lemez esetében is (akkor történetesen a Jane’s Addiction soraiból ismert Dave Navarro tépte a húrokat). Le kell azonban szögezni, hogy az utolsó két lemez egyáltalán nem rossz, csak másfajta megközelítést igényelnek. Nyilvánvaló, hogy Anthonyék sem lesznek már fiatalabbak, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek olyan alkotásokat kiadni a kezükből, melyek igenis kiállják az idő próbáját.

Az előzetesen kiszivárogtatott három dal (sorrendben a Dark Necessities – gyakorlatilag a lemez ultimate slágere, a címadó, plusz a személyes kedvencem, a We Turn Red) nem okozott csalódást, nagyjából sejthettük már mire számítsunk. A hagyományokkal szakítva a produceri teendőket ezúttal a legendás Rick Rubin helyett egy Danger Mouse névre hallgató úriember látta el, aki kissé más gondolkodásmódot képvisel. Az ő javaslatára egyfajta modernizált, mondhatni szoftosabb hangzás alakult ki, de ez egyáltalán nem hat idegenül a csapattól. A bő ötvenperces anyagon változatos stílusú dalokat sikerült felsorakoztatni. A kezdő címadó például egy lightosabb, introvertáltabb tétel, középtempójával gyakorlatilag beúszik a hallójáratokba. Nagyobb dinamikai változásra azonban még várnunk kell. A Sick Love és a Go Robot üde színfoltjai az albumnak, bár lehet, hogy a legtöbb ősrajongónál pont ezek verik le a biztosítékot. Kellemes, funkyba hajló tételek, fogós dallamokkal, emlékezetes refrénnel. Érdekesség, hogy előbbiben maga Sir Elton John működik közre zongorán.

Ezúttal a szövegek nagyrésze is intimebb a szokásosnál, elvileg Anthony magánélete ihlette oroszlánrészüket. Kiemelném még a Feasting on the Flowerst, nagyszerű a zongorabetét a középrészben. Kicsit mintha az előző albumos Even You, Brutus kistestvére lenne. Ha az előbb a dinamikáról beszéltünk, el is érkeztünk a soron következő dalhoz, a Detroithoz. Itt megmutatkozik az a hamisítatlan dob-basszus összhang, mely az ősidők óta jellemzi a zenekart. Chad Smith és Flea tökéletes harmóniában bombabiztos alapokat hoz, óraműpontossággal beütött harangjátékkal megspékelve. Josh, habár jóval kevésbé technikás gitáros, mint elődje, szólói is más sémára épülnek, becsülettel megállja a helyét az albumon. A lemezt utolsó harmadában felcsendülő This Ticonderoga visszakacsint a korai éra hangulatához, az Encore végtelen nyugalmat áraszt, míg a záró Dreams of a Samurai a maga nehezebben emészthető valójával inkább az old-school fanoknak adhat örömre okot.

Összegezve tehát nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek a média beállítja. Megérte 5 évet várni erre az anyagra, hiszen a Chili úgy újult meg, hogy közben legfontosabb vonásait büszkén megőrizte. 


Megjegyzések

Népszerűek

Watchme: „Üdvözlet Pásztor Annának és köszönet a létéért!”

Első magyar nyelvű száma, a Vonalkód után ismét egy anyanyelvű nótával rukkolt elő az izgalmasan fűszerezett, játékos Watchme. A Játszunkról a zenekarvezető, a szaxofonos Baracskay Rita mesélt.
Mikor, kinek a fejéből pattant ki az ötlet?
Pont egy éve a Veszprémi utcazene Fesztiválon gondolkodtunk el azon, hogy ideje egy magyar dalnak. Egyrészt mert nagyon családias, isteni fesztivál hangulat volt, másrészt a zsűri is folyton kiemelte, hogy igényelnék ezt tőlünk. Ekkor leültünk és elkezdtünk arról agyalni, hogy melyik az a magyar előadó, akinek a személye és a szövegei is mindannyiunkhoz közel állnak. Hát nem volt egyszerű! Én is és szerintem a többiek is szigorúak vagyunk, aztán Szelina felvetette, hogy „bakker az Anna”. Innentől tök egyértelmű volt, így meglett a szöveg, a zene pedig már jött magától. Üdvözlet Pásztor Annának és köszönet a létéért!
BOM ismét veletek dolgozott. Miért pont őt választottátok/vontátok be ebbe a nótába is?
Ott ült mellettünk az asztalnál, nagyon cink le…

Előrukkolt Pasztellkék című új számával a Dirty Slippers

A Dirty Slippers rendkívül inspiratív és sikeres időszakát éli, a zenekar idén már a második videoklippel rukkol elő. A téli "Már nem" már bepillantást engedett a zenekar új nagylemezének a hangzásvilágába, azonban a vadiúj dal a Pasztellkék, egy ízig-vérig modern, táncolós bulihimnusz lett. A dal gyorsan bekerült a hazai rádiók játszási listájára is, sőt még Erdélyben és a Vajdaságban is napi szinten hallható. A videoklip Ritók-Filip Áron munkája, aki korábban már két kisfilmet is rendezett a zenekarnak. Ezúttal azonban egy teljesen új, szürreális világ jelenik meg, amely tökéletesen passzol a dal mondanivalójához. Élj a mának! Élj meg minden pillanatot! Szórakozz és bulizz! A klip főszereplői Szabó Kriszta topmodell és Szathmáry Nándor, akik egy álomban találkoznak, de hogy miként, az a videoklip végére derül ki.

A Pasztellkék kapcsán a zenekar frontembere, Lobó-Szalóky Lázár érdekes részleteket is elárult: "Mindig is akartunk egy bulihimnuszt írni. Az előző két leme…

CocoTia és a Cherry Lemonade: "Óriási vidámság faktor van benne"

CocoTia aztán nem tétlenkedik ezen a nyáron, a Nem várok és a Részeg Tündér után hétvégén ismét egy új dallal rukkolt elő. A lány a két magyar nyelvű nótát követően visszakanyarodott egyik kedvenc nyelvéhez (legalábbis énekelni nagyon szeret így), az angolhoz!
Nikkk: Ismét visszatértél az angol nyelvhez. Miért döntöttél így?
CocoTia: Tudatosan hozom ki így a dalaimat, és szeretek felváltva énekelni magyar és angol nyelven. Hozzám közelebb áll az angol nyelvű éneklés, valószínűleg azért, mert Amerikában éltem hosszabb ideig. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a hazai közönségnek is szeretnék azzal kedveskedni, hogy magyarul énekelek. Régen gyerekkoromban sokat énekeltem például népdal versenyeken. Az első debütáló dalomnak köszönhetően voltak megkereséseim és ennek eredményeképpen Svédországból felkértek, hogy dolgozzunk együtt egy dalon, ennek a munkának a gyümölcse lett a Cherry Lemonade. De itt nem ért véget az út, mert ennek a közös együttműködésnek köszönhetően további dalok is szül…