Meghallgattuk a kibővített Sepultura: Arise lemezt! Kritika

A Sepultura egy a ’80-as évek közepén alakult brazil metal zenekar. Kemény munkával, a tagok határozott elképzeléseinek és kivételes hozzáállásának köszönhetően jutottak el a világhírig. Ebben a cikkben az 1991. április 2-án megjelent negyedik, Arise címet viselő albumukról lesz szó, aminek apropója pedig a nemrég megjelent remasterizált, kibővített verzió. A némileg feljavított hangzás mellé kaptunk extra koncertfelvételeket, néhány érdekes remixet és próbatermi felvételeket is.

A zenekar 1991-re már túl volt egy bemutatkozó kislemezen, egy nagylemezen (valljuk be, ez még bizony igencsak az a bizonyos útkeresési fázis volt), majd a 1987-ben napvilágot látott Schizophrenia, illetve a ’89-es Beneath the Remains már egy érett gondolkodású, konkrét célkitűzésekkel rendelkező bandát mutatott. Véglegesedett a felállás is, Max Cavalera énekes-gitároshoz, testvéréhez Igor Cavalera doboshoz, Paulo Jr basszusgitároshoz csatlakozott Andreas Kisser gitáros, aki jelenlétével, ötleteivel végleg meghatározóvá tette a banda hangzásvilágát.

Az akkoriban az MTV által uralt zenei világban igencsak nehéz dolga lehetett a brazil csapatnak érvényesülni. Ők valóban kemény körülmények között éltek, kevés esélyük az országukból való kitörésre. Az amerikai lemezszerződés a Roadrunnerrel csakis Max kitartásának volt köszönhető. Az Arise-t már floridában vették fel Scott Burns producer irányításával. Ezúttal már a kiadó is jobban bízott a zenekarban, nagyságrendekkel jobb körülmények között dolgozhattak, kedvezőbb anyagi feltételek mellett.

A Sepultura azon kevesek közé tartozik, akik ízlésesen tudták a trash jellegzetességeit a death metal brutalitásával vegyíteni. Sokak szerint ez a zenekar utolsó kompromisszumok nélküli albuma, hiszen az ezt követő Chaos AD, illetve a (legnagyobb kereskedelmi sikert meghozó) Roots már nem csak és kizárólag a trash stílusjegyeit viseli magán. Max szerint ezúttal tudatosan törekedtek a dalszerkezetek egyszerűsítésére, a riffközpontúságra, illetve a tempókon való lassításra. Andreas gitárszólói sem voltak ennyire aprólékosan megírva és precízen kidolgozva előzőleg. Mindezeknek köszönhetően a témák is fogósabbak, könnyebben megjegyezhetők lettek. Az olyan dalok, mint a Dead Embryonic Cells, a Desperate Cry, vagy a címadó azonnal beleégtek a fémzene rajongóinak hallójárataiba. Az pedig, hogy a csapat hogyan teljesített ekkoriban élőben, a bónusz koncertfelvételekről egyértelműen kiderül.

Szokás a lemezt a trash egyik utolsó alapköveként is emlegetni, hiszen később a Guns n’ Roses, a Nirvana, vagy épp a (trashnek kissé hátat fordító, új vizekre evező) Fekete albumos Metallica jóval „lágyabb” vizek felé terelte a közízlést. Az album bizonyította, hogy a négyes megállja a helyét a nagyok között, nem pedig sima Slayer kópia, ahogy a rossz nyelvek annak idején beskatulyázták őket…

Szerző: Bodnár Balázs

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Demko Matyi: "A zongora maradt a fő hangszerem! Hangszerelem!" - Interjú

Így nézett ki végzősként Puskás Peti

Anymood: "Érzelmi alapon írunk zenét"